Source text - English
CENTRE FOR POLICY STUDIES
THE ECONOMICS AND POLITICS
OF CLIMATE CHANGE
AN APPEAL TO REASON
Nigel Lawson
A Lecture to the Centre for Policy Studies
1 November 2006
THIS IS A HIGHLY COMPLEX SUBJECT, involving as it does science, economics and politics in almost equal measure. The Centre for Policy Studies has kindly agreed to publish a greatly extended version of this lecture as a pamphlet, in which I will be able to do greater justice to that complexity and to quote the sources of a number of the statements I propose to make this evening. It will also enable me to deal at slightly greater length with the scaremongering Stern Report, published earlier this week. But the essence of it is what I have to say tonight.
* * *
But first, a very brief comment on Stern. If scaremongering seems a trifle harsh, I should point out that, as a good civil servant, he was simply doing his masters’ bidding. As Mr Blair’s guru, Lord Giddens (the inventor of the so-called third way), laid down in this context in a speech last year, “In order to manage risk, you must scare people”.
In fact, the voluminous Stern Report adds disappointingly little to what was already the conventional wisdom – apart from a battery of essentially spurious statistics based on theoretical models and conjectural worst cases. This is clearly no basis for policy decisions which could have the most profound adverse effect on people’s lives, and at a cost which Stern almost certainly underestimates. It is, in a very real sense, the story of the Iraq war, writ large.
So let us get back to basics, and seek the answers to three questions, of increasing complexity.
First, is global warming occurring? Second, if so, why? And third, what should be done about it?
As to the first question, there is of course little doubt that the twentieth century ended warmer than it began. According to the Hadley Centre for Climate Prediction and Research, an offshoot of Britain’s Met Office:
Although there is considerable year-to-year variability in annual-mean global temperature, an upward trend can be clearly seen; firstly over the period from about 1920-1940, with little change or a small cooling from 1940-1975, followed by a sustained rise over the last three decades since then.
This last part is a trifle disingenuous, since what the graph actually shows is that the sustained rise took place entirely during the last quarter of the last century. Moreover, according to the Hadley Centre’s data, there has so far been no further global warming since 1998. Whether the seven-year hiatus since then marks a change of trend or merely an unexplained and unpredicted blip in a continuing upward trend, time will tell.
Apart from the trend, there is of course the matter of the absolute numbers. The Hadley Centre graph shows that, for the first phase, from 1920 to 1940, the increase was 0.4 degrees centigrade. From 1940 to 1975 there was a cooling of about 0.2 degrees. (It was during this phase that alarmist articles by Professor James Lovelock and a number of other scientists appeared, warning of the onset of a new ice age.) Finally, since 1975 there has been a further warming of about 0.5 degrees, making a total increase of some 0.7 degrees over the 20th century as a whole (from 1900 to 1920 there was no change).
Why, then, has this modest – if somewhat intermittent – degree of global warming seems to have occurred. Why has this happened, and what does it portend for the future?
The only honest answer is that we don’t know.
The conventional wisdom is that the principal reason why it has happened is the greatly increased amount of carbon dioxide in the atmosphere as a result of the rapid worldwide growth of carbon-based energy consumption.
Now, there is no doubt that atmospheric concentrations of carbon dioxide increased greatly during the 20th century – by some 30 per cent – and most scientists believe this increase to be largely man-made. And carbon dioxide is one of a number of so-called greenhouse gases whose combined effect in the earth’s atmosphere is to keep the planet warmer than it would otherwise be.
Far and away the most important of these gases is water vapour, both in its gaseous form and suspended in clouds. Rather a long way back, carbon dioxide is the second most important greenhouse gas – and neither, incidentally, is a form of pollution.
It is the published view of the Met Office that is it likely that more than half the warming of recent decades (say 0.3 degrees centigrade out of the overall 0.5 degrees increase between 1975 and 2000) is attributable to man-made sources of greenhouse gases – principally, although by no means exclusively, carbon dioxide.
But this is highly uncertain, and reputable climate scientists differ sharply over the subject. It is simply not true to say that the science is settled; and the recent attempt of the Royal Society, of all bodies, to prevent the funding of climate scientists who do not share its alarmist view of the matter is truly shocking.
The uncertainty derives from a number of sources. For one thing, the science of clouds, which is clearly critical, is one of the least well understood aspects of climate science.
Another uncertainty concerns the extent to which urbanisation (not least in the vicinity of climate stations) has contributed to the observed warming. There is no dispute that urbanisation raises near-surface temperatures: this has long been observed from satellite infra-red imagery. The uncertainty is over how much of the estimated 20 th century warming this accounts for.
Yet another uncertainty derives from the fact that, while the growth in man- made carbon dioxide emissions, and thus carbon dioxide concentrations in the atmosphere, continued relentlessly during the 20 th century, the global mean surface temperature, as I have already remarked, increased in fits and starts, for which there us no adequate explanation.
But then – and this is the other great source of uncertainty – the earth’s climate has always been subject to natural variation, wholly unrelated to man’s activities. Climate scientists differ about the causes of this, although most agree that variations in solar radiation play a key part.
It is well established, for example, from historical accounts, that a thousand years ago, well before the onset of industrialisation, there was – at least in Europe – what has become known as the mediaeval warm period, when temperatures were probably at least as high as, if not higher than, they are today.
Going back even further, during the Roman empire, it may have been even warmer. There is archaeological evidence that in Roman Britain, vineyards existed on a commercial scale at least as far north as Northamptonshire.
More recently, during the 17th and early 18th centuries, there was what has become known as the little ice age, when the Thames was regularly frozen over in winter, and substantial ice fairs held on the frozen river – immortalised in colourful prints produced at the time – became a popular attraction.
Historical treeline studies, showing how far up mountains trees are able to grow at different times, which is clearly correlated with climate change, confirm that these variations occurred outside Europe as well.
A rather different account of the past was given by the so-called “hockey-stick” chart of global temperatures over the past millennium, which purported to show that the earth’s temperature was constant until the industrialisation of the 20 th century. Reproduced in its 2001 Report by the supposedly authoritative Intergovernmental Panel on Climate Change, set up under the auspices of the United Nations to advise governments on what is clearly a global issue, the chart featured prominently in (among other publications) the present Government’s 2003 energy white paper. It has now been comprehensively discredited.
But it is not only over time that the earth’s climate displays considerable natural variability. Change also varies geographically. For example, there are parts of the world where glaciers are retreating, and others where glaciers are advancing. The fringes of the Greenland ice shelf appear to be melting, while at the centre of the shelf the ice is thickening. Curiously enough, there are places where sea levels are perceptibly rising, while elsewhere they are static or even falling – suggesting that local factors still dominate any global warming effects on sea levels.
Again, extreme weather events, such as major storms in the Gulf of Mexico, have come and gone, at irregular intervals, for as long as records exist. Katrina, which caused so much damage to New Orleans, is regularly trotted out as a consequence of man-made climate change; yet the region’s worst recorded hurricane was that which devastated Galveston in 1900. Following Katrina, the world’s authorities on tropical storms set up an international panel, which included the relevant expert from the Met Office here in the UK. The panel reported, earlier this year, as follows:
The main conclusion we came to was that none of these high-impact tropical cyclones could be specifically attributed to global warming.
This may not be all that surprising, given how little global warming has so far occurred; but I do not recall it featuring in Mr Gore’s film.
But this diversity makes it all too easy for the Al Gores of this world to select local phenomena which best illustrate their predetermined alarmist global narrative. We need to stick firmly to the central point: what has been the rise in global mean temperatures over the past hundred years, why we believe this has occurred, how much temperatures are likely to rise over the next hundred years or so, and what the consequences are likely to be.
As is already clear, the only honest answer is that we do not know. Nevertheless, it is not unreasonable to try and guess; and this is essentially what the IPCC has devoted itself to doing. Its conclusion is that, by the end of this century, on a business-as-usual basis, global mean temperature might have risen by anything between 1 degree and 6 degrees centigrade. This is based on a combination of the immensely complex computer models of the relationship between carbon dioxide concentrations and global temperature, developed by the Hadley Centre and others, coupled with a range of different projections of the likely growth of carbon dioxide emissions.
This last part is not, of course, a scientific matter at all, but consists of economic forecasting. That is to say, it depends on the rate of world economic growth over the next hundred years (which in turn depends to a considerable extent on the projected world population), the energy-intensiveness of that growth, and the carbon-intensiveness of the energy used.
The upper part of the IPCC’s range of scenarios is distinctly unconvincing, depending as it does either on an implausibly high rate of population growth or, in particular, an unprecedented growth in energy intensiveness, which in fact has been steadily declining over the past 50 years.
Equally implausible are its estimates of the costs of any warming that may occur. For example, it makes great play of the damage to agriculture and food production from climate change. Quite apart from the fact there are many parts of the world where agriculture and food production would actually benefit from a warmer climate, the IPCC studies are vitiated by the fact that they assume that farmers would carry on much as before, growing the same crops in precisely the same way – the so-called ‘dumb farmer’ hypothesis.
In reality, of course, farmers would adapt, switching as the need arose to strains or crops better suited to warmer climates, to improved methods of irrigation, and in many cases by cultivating areas which had hitherto been too cold to be economic.
It is important to bear in mind that, whatever climate alarmists like to make out, what we are confronted with, even on the Hadley Centre/IPCC hypothesis, is the probability of very gradual change over a large number of years. And this is something to which it is eminently practicable to adapt.
This points to the first and most important part of the answer to the question of what we should do about the threat of global warming: adapt to it.
There are at least three reasons why adaptation is far and away the most cost- effective approach.
The first is that many of the feared harmful consequences of climate change, such as coastal flooding in low-lying areas, are not new problems, but simply the exacerbation of existing ones; so that addressing these will bring benefits even if there is no further global warming at all.
The second reason is that, unlike curbing carbon dioxide emissions, this approach will bring benefits whatever the cause of the warming, whether man- made or natural.
And the third reason why adaptation – most of which, incidentally, will happen naturally, that is to say it will be market-driven, without much need for government intervention – is the most cost-effective approach is that all serious studies show that, not surprisingly, there are benefits as well as costs from global warming. Adaptation enables us to pocket the benefits while diminishing the costs.
The main argument advanced against relying principally on adaptation is that it is all right for the rich countries of the world, but not for the poor, which is unacceptable.
As Professor Mendelsohn of Yale, author of a number of studies of the impact of climate change, has written,
The net damages to mid to high latitude countries [such as the UK] will be very small if not beneficial this coming century. The impacts to poor low latitude countries will be harmful across the board…Climate change will hurt the poorest people in the world most.
This is no doubt true, although it is frequently exaggerated. But it does mean that those of us in the richer countries of the world have a clear moral obligation to do something about it – not least because, if the man-made warming thesis is correct, it is we who caused the problem.
According to the IPCC, the greatest single threat posed by global warming is coastal flooding as sea levels rise. Sea levels have, in fact, been rising very gradually throughout the past hundred years, and even the last IPCC Report found little sign of any acceleration. Nevertheless, Sir Nicholas Stern, charged by the Government to look into the economics of climate change is particularly concerned about this, especially the alleged melting of the Greenland ice sheet. He has written that:
The net effect of these changes is a release of 20 billion tonnes of water to the oceans each year, contributing around 0.05 millimetres a year to sea-level rise.
This would imply an additional sea-level rise of less than a quarter of an inch per century, something it ought not to be too difficult to live with.
But the major source of projected sea-level rise is from ocean warming expanding the volume of water. As a result, some of those low-lying areas already subject to serious flooding could find things getting significantly worse, and there is a clear case for government money to be spent on improving sea defences in these areas. The Dutch, after all, have been doing this very effectively for the past 500 years. The governments of the richer countries, like the United States with its Gulf coast exposure, can be left to do it for themselves; but in the case of the poorer countries, such as Bangladesh, there is a powerful argument for international assistance.
Another problem for the poorer and hotter countries of the world, according to the IPCC, is an increase in vector-borne diseases, notably malaria. This is more controversial. Most experts believe that temperature has relatively little bearing on the spread of the disease, pointing out that it was endemic throughout Europe during the little ice age.
Be that as it may, some two million children in the developing world die every year from malaria as it is; and the means of combating, if not eradicating, the scourge are well established. There is, again, a clear case for international assistance to achieve this.
Of course assistance in either the building of effective sea defences or in the eradication of malaria will cost money. But that cost is only a very small fraction of what it would cost to attempt, by substantially curbing carbon dioxide emissions, to change the climate.
The argument that we need to cut back substantially on carbon dioxide emissions in order to help the world’s poor is bizarre in the extreme. To the extent that their problems are climatic, these problems are not new ones, even if they may be exacerbated if current projections are correct. If, twenty years ago, when as Chancellor I was launching the first concerted poor-country debt forgiveness initiative, subsequently known as the Toronto terms, anyone had argued that the best way to help the developing countries was to make the world a colder place, I would probably have politely suggested that they see their doctor. It makes no more sense today than it would have done then.
Indeed, it is worse than that. As Frances Cairncross, the Chairman of the Economic and Social Research Council, pointed out in her thoughtful and honest Presidential address on climate change to the British Association’s annual conference in September, the cost of effectively curbing carbon dioxide emissions “will definitely be enormous”. Precisely how large it is impossible to say – even by Sir Nicholas Stern. Last year’s report on the economics of climate change by the House of Lords Economic Affairs Committee quoted estimates ranging from $80 billion a year to $1,100 billion a year. It would depend greatly, among other things, on how it is achieved and how soon – the earlier it is done the greater the cost. Of critical importance is how great the increase in the price of carbon would need to be to stifle the demand for carbon sufficiently; and that we cannot know unless and until we do it.
But it is clear that the cost will be large enough, among other consequences, to diminish significantly the export markets on which the future prosperity of the developing countries at least in part depends. So far from helping the world’s poor, it is more likely to harm them.
Nevertheless, curbing carbon dioxide emissions, along the lines of the Kyoto accord, under which the industrialised countries of the world agreed to somewhat arbitrarily assigned limits to their CO2 emissions by 2012, remains the conventional answer to the challenge of global warming.
It is hard to imagine a more absurd response.
Even its strongest advocates admit that, even if fully implemented (which it is now clear it will not be, and there is no enforcement mechanism), the existing Kyoto agreement, which came into force last year, would do virtually nothing to reduce future rates of global warming. Its importance, in their eyes, is as the first step towards further such agreements of a considerably more restrictive nature. But this is wholly unrealistic, and fundamentally flawed for a number of reasons.
In the first place, the United States, the largest source of carbon dioxide emissions, has refused to ratify the treaty and has made clear its intention of having no part in any future such agreements.
The principal American objection is that the developing countries – including such major contributors to future carbon dioxide emissions as China, India and Brazil – are effectively outside the process and determined to remain so. Indeed, both China and India currently subsidise carbon-based energy.
The developing countries’ argument is a simple one. They contend that the industrialised countries of the western world achieved their prosperity on the basis of cheap carbon-based energy; and that it is now the turn of the poor developing countries to emulate them. And they add that if there is a problem now of excessive carbon dioxide concentrations in the earth’s atmosphere, it is the responsibility of those that caused it to remedy it. Nor are they unaware of the uncertainty of the science on the basis of which they are being asked to slow down their people’s escape from grinding poverty.
The consequences of the exclusion of the major developing countries from the process are immense.
China alone last year embarked on a programme of building 562 large coal- fired power stations by 2012 – that is, a new coal-fired power station every five days for seven years. Putting it another way, China is adding the equivalent of Britain’s entire power-generating capacity each year. Since coal-fired power stations emit roughly twice as much carbon dioxide per gigawatt of electricity as gas-fired ones, it is not surprising that it is generally accepted that within the next 20 years China will overtake the United States as the largest source of emissions. India, which like China has substantial indigenous coal reserves, is set to follow a similar path, as is Brazil.
Then there is the cost of the Kyoto approach to consider. The logic of Kyoto is to make emissions permits sufficiently scarce to raise their price to the point where carbon-based energy is so expensive that carbon-free energy sources, and other carbon-saving measures, become fully economic. This clearly involves a very much greater rise in energy prices than anything we have yet seen. The trebling of oil prices since Kyoto was agreed in 1997 has done little to reduce carbon emissions.
There must be considerable doubt whether a rise in energy prices on the scale required would be politically sustainable. Particularly when the economic cost, in terms of slower economic growth, would be substantial.
In reality, if the Kyoto approach were to be pursued beyond 2012, which is – fortunately – unlikely, the price increase would in practice be mitigated in the global economy in which we now live. For as energy prices in Europe started to rise, with the prospect of further rises to come, energy-intensive industries and processes would progressively close down in Europe and relocate in countries like China, where relatively cheap energy was still available.
No doubt Europe could, at some cost, adjust to this, as it has to the migration of most of its textile industry to China and elsewhere. But it is difficult to see the point of it. For if carbon dioxide emissions in Europe are reduced only to see them further increased in China, there is no net reduction in global emissions at all.
The extent of ill-informed wishful thinking on this issue is hard to exaggerate. To take just one example, the government’s 2003 energy White Paper proposed a 60 per cent reduction in the UK’s carbon dioxide emissions by 2050, based on the notion of supplying most if not all of the country’s electricity needs from renewable sources, notably that particularly trendy source, wind power.
But as experienced electrical engineers have pointed out, government estimates of the cost of wind power are grossly understated, since wind power (like most renewable sources of energy) is intermittent. In other words, the wind doesn’t blow all the time. But the electricity supply does have to be on tap all the time. Given the fact that electricity cannot be economically stored on an industrial scale, this means that conventional generating capacity would have to be fully maintained to meet demand when the wind stops blowing, thus massively adding to the true cost of wind power.
There are all sorts of things we can do, from riding a bicycle to putting a windmill on our roof, that may make us feel good. But there is no escaping the two key truths. First, there is no way the growth in atmospheric carbon dioxide can be arrested without a very substantial rise in the cost of carbon, presumably via the imposition of a swingeing carbon tax, which would require, at least in the short to medium term, a radical change of lifestyle in the developed world. Are we seriously prepared to do this? (A tax would at least be preferable to the capricious and corrupt rationing system which half-heartedly exists today under Kyoto.)
And the second key truth is that, even if we were prepared to do this, it would still be useless unless the major developing nations – notably China, India and Brazil – were prepared to do the same, which they are manifestly and understandably not. So we are driven back to the need to adapt to a warmer world, and the moral obligation of the richer countries to help the poorer countries to do so.
* * *
It is clear that, despite the regrettable arrogance and intolerance of the Royal Society, the uncertainty surrounding the complex issue of climate change is immense, and the scope for honest differences of view considerable.
But uncertainty cuts both ways.
While it may well be the case that, on a business as usual basis, the earth is highly unlikely to get as warm as the climate alarmists tell us it will over the next hundred years, we cannot be sure: it might.
In particular, we cannot be completely sure that, at some far-off point, it might not warm sufficiently to trigger what the IPCC refers to as “large-scale singular events”.
The most frequently talked about such event is that it might reach a point where it shuts down or reverses the Gulf Stream, which keeps Europe’s temperatures up to 8 degrees centigrade warmer than they would otherwise be. So global warming might paradoxically make Europe seriously colder.
So far, of course, there is no sign of this. And according to many reputable oceanographers, there could never be – at least not as a consequence of global warming. In their understanding of the science, the Gulf Stream is primarily wind-driven, and thus will continue to exist regardless of the future temperature of the planet.
But inevitably we cannot be absolutely sure; and the same applies to all the other much-discussed disasters.
It is at this point that the so-called precautionary principle is invoked. Conventional cost-benefit analysis is irrelevant, it is argued. A climate catastrophe may be unlikely; but if it occurred the consequences would be so appalling that we must do whatever it takes, here and now, to prevent it.
At first sight this seems a persuasive argument. But a moment’s reflection shows its shortcomings as a guide to practical policy decisions.
In the first place, while the prospect of catastrophic consequences from global warming cannot be regarded as impossible, nor can a number of other possible catastrophes.
It is perfectly possible, for example, that over the next hundred years or so, the world might enter another ice age. There is ample evidence that this has happened at fairly regular intervals over the long history of the planet, and that we are overdue for another one.
More immediately – and thus demanding much more urgent attention and priority in the expenditure of resources – there are the possible consequences of nuclear proliferation to worry about, not to mention the growth in the terrorist threat in an age when scientific and technological developments have brought the means of devastation within the reach of even modestly funded terrorist groups.
Above all, in a world of inevitably finite resources, not only can we not possibly spend large sums on guarding against any and every possible eventuality in the future; but the more we do spend on this the less there is available to deal with poverty and disease in the present.
Perhaps the most important application of the precautionary principle is to the precautionary principle itself. Otherwise we may find ourselves doing very stupid things in its name.
As a general rule, rationality suggests that we concentrate on present crises, and on future ones where the probability of disaster if we do not act appears significant – usually because the signs of its emergence are already incontrovertible. The fact that a theoretical danger would be devastating is not enough to justify substantial expenditure.
A modest degree of global warming clearly occurred during the last quarter of the 20 th century, but the evidence that this will now accelerate to disastrous levels is, to say the least, unconvincing, for the reasons I have already set out.
If we are going to take out an insurance policy against the remote risk of a warming-induced climate disaster then it needs to be both affordable and effective. The conventional front-runner, a substantial enhancement of the Kyoto approach of curbing carbon dioxide emissions satisfies neither of these requirements. It is not affordable, in the sense that the people of Europe – to whom Kyoto largely applies – are not prepared to make the sacrifices in terms of the drastic change in lifestyle required, and it is ineffective, since the major nations of the developing world – quite apart from the United States – are, for good reason, not prepared to join the party.
The notion that if we in the UK are prepared to set an example, then the rest of the world will follow, is reminiscent of the old unilateralist CND argument that if we in the UK abandoned nuclear weapons, then the Soviet Union and the United States would follow suit, and just as far-fetched.
Apart from creating the conditions most favourable to technological innovation, the only practicable insurance policy, on which a great deal of serious work has been done in the United States (a potentially important ‘workshop’ on this is to be held in San Francisco later this month), concerns what has become known as geo-engineering: taking active action to cool the planet, in relatively short order, should the need become pressing.
The front runner here is the idea of blasting aerosols into the stratosphere, so as to impede the sun’s rays. Such grand schemes obviously need to be approached with caution; but it is striking that they have gained the support of scientists of the eminence of the Nobel Prize-winner Paul Crutzen. Another possibility may be the geo-engineering of clouds, which play such a large part – far greater than carbon dioxide – in determining the earth’s climate. The insurance policy is to spend government money on further research into geo-engineering, and on developing the capability (where this does not already exist) to put it into practice should the need arise.
* * *
Essentially, I have sought to argue three key propositions.
First, the relatively new and highly complex science of climatology is an uncertain one, and neither scientists nor politicians serve either the truth or the people by pretending to know more than they do.
Second, far and away the most rational response to such climate change as, for any reason, may occur, is to adapt to it.
And third, the rich countries of the temperate world have an obligation to assist the poor countries of the tropical world to undertake whatever adaptation may be needed.
It is not difficult to understand, however, the appeal of the conventional climate change wisdom. Throughout the ages something deep in man’s psyche has made him receptive to apocalyptic warnings: “the end of the world is nigh”. Almost of all us are imbued with a sense of guilt and a sense of sin, and it is so much less uncomfortable to divert our attention away from our individual sins and causes of guilt, arising from how we have treated our neighbours, and to sublimate it in collective guilt and collective sin.
Throughout the ages, too, the weather has been an important part of the narrative. In primitive societies it was customary for extreme weather events to be explained as punishment from the gods for the sins of the people; and there is no shortage of examples of this theme in the Bible, either – particularly but not exclusively in the Old Testament.
The main change is that the new priests are scientists (well rewarded with research grants for their pains) rather than clerics of the established religions, and the new religion is eco-fundamentalism. But it is a distinction without much of a difference. And the old religions have not been slow to make common cause.
Does all this matter? Up to a point, no. Unbelievers should not be dismissive of the comfort that religion can bring. If people feel better when they buy a hybrid car and see a few windmills dotted about (although perhaps not in their own back yard), then so be it. And in a democracy, if greenery is what the people want, politicians will understandably provide it, dressed in the most high-flown rhetoric they can muster.
Indeed, if people are happy to pay a carbon tax, provided it is not at too high a level, and the proceeds are used to cut income tax, that would not be a disaster, either. It would have to be a consumer-based tax, however, since in the globalised world economy industry is highly mobile, whereas individuals are much less so.
But the new religion of eco-fundamentalism does present dangers on at least three levels.
The first is that the governments of Europe, fired in many cases by anti- Americanism (never underestimate the extent to which distaste for President Bush has fuelled the anti-global warming movement), may get so carried away by their rhetoric as to impose measures which do serious harm to their economies. That is a particular danger at the present time in this country. No doubt, when the people come to suffer the results they will insist on a change of policy, or else vote the offending government out of office. But it would be better to avoid the damage in the first place.
The second, and more fundamental, danger is that the global salvationist movement is profoundly hostile to capitalism and the market economy. There are already increasing calls for green protectionism – for the imposition of trade restrictions against those countries which fail to agree to curb their carbon dioxide emissions. Given the fact that the only way in which the world’s poor will ever be able to escape from their poverty is by embracing capitalism and the global market economy, this is not good news.
But the third danger is even more profound. Today we are very conscious of the threat we face from the supreme intolerance of Islamic fundamentalism. It could not be a worse time to abandon our own traditions of reason and tolerance, and to embrace instead the irrationality and intolerance of eco- fundamentalism, where reasoned questioning of its mantras is regarded as a form of blasphemy. There is no greater threat to the people of this planet than the retreat from reason we see all around us today.
| Translation - Hungarian
POLITIKAI TANULMÁNYOK KÖZPONTJA
A KLÍMAVÁLTOZÁS KÖZGAZDASÁGI
ÉS POLITIKAI VONATKOZÁSAI
- A JÓZAN ÉSZ VÉDELMÉBEN
Nigel Lawson
Előadás a Politikai Tanulmányok Központjában
(Centre for Policy Studies)
2006. november 1.
EZ EGY IGEN ÖSSZETETT KÉRDÉS,
hiszen szinte egyenlő arányban van szerepe benne a természettudománynak , a közgazdaságtannak és a politikának. A Politikai Tanulmányok Központja nagylelkűen hozzájárult, hogy füzet formájában kiadja ennek az előadásnak egy jócskán kibővített változatát. Abban majd a téma összetettségének megfelelő alapossággal tudok foglalkozni a problémákkal, és megadom néhány olyan állítás forrását is, amelyeket ma el kívánok mondani. Arra is lehetőségem lesz, hogy részletesebben foglalkozzam az alaptalan félelmeket gerjesztő Stern-jelentéssel, amit e hét elején adtak ki. A legfontosabb azonban az, amit ma este kívánok elmondani.
***
Először azonban hadd ejtsek néhány szót Sternről. Az „alaptalan félelemkeltés” vádja némileg eltúlzottnak tűnhet, de hadd mutassak rá, hogy jó közalkalmazottként Stern csak a főnöke utasítását teljesítette. Blair úr guruja, Lord Giddens (az úgynevezett „harmadik út” feltalálója) mondta ki, hogy ebben a kérdésben, „A kockázat csökkentése érdekében meg kell ijeszteni az embereket.”
A vaskos Stern-jelentés igazság szerint kiábrándítóan keveset tesz hozzá a közszájon forgó nézetekhez – az elméleti modelleken és elképzelt legrosszabb eseteken alapuló, alapjában véve légből kapott statisztikáktól eltekintve. Nyilvánvaló, hogy erre nem lehet olyan politikai döntéseket alapozni, amelyek alapvetően változtatnák meg – negatív irányban – az emberek életét, mégpedig olyan áron, amelyet Stern szinte bizonyosan alábecsül. Kimondhatjuk, hogy az iraki háború kapcsán lezajlott döntési folyamat nagyobb szabású megismétléséről van szó.
Menjünk hát vissza az alapokhoz, és keressünk választ három, egyre összetettebb kérdésre.
Először is, zajlik-e jelenleg globális felmelegedés? Másodszor, ha igen, miért? Harmadszor, mit kell tennünk válaszul?
Az első kérdésre térve: aligha kétséges, hogy a huszadik század végén melegebb volt, mint az elején. A brit Meteorológiai Szolgálathoz tartozó, klímaügyi kutatással és előrejelzéssel foglalkozó Hadley Központ szerint:
Habár számottevő az egyes évek közötti eltérés a bolygó éves átlaghőmérsékletében, egyértelműen látszik egy emelkedő tendencia; először 1920 és 1940 között, majd az 1940-1975 periódusban nem volt változás vagy enyhe lehűlés zajlott, végül az utóbbi három évtizedben állandósult a felmelegedés.
Az utolsó részben van némi csúsztatás, mivel a grafikon valójában azt mutatja, hogy az állandó emelkedés csak a múlt század utolsó harmadában zajlott. Sőt, a Hadley Központ adatai szerint 1998-tól mostanáig egyáltalán nem folytatódott a globális felmelegedés. Hogy ez a hétéves szünet egy új tendencia kezdetét jelenti, vagy csak egy váratlan, megmagyarázhatatlan kihagyás a folytatódó emelkedésben, az majd csak az idő múltával fog kiderülni.
A tendencia meglététől eltekintve ott van persze a pontos számok kérdése is.
A Hadley Központ grafikonja szerint az 1920 és 1975 közötti első szakaszban 0,4 fokos emelkedés történt. 1940-1975 között 0,2 fok lehűlést mutat (ekkor jelentek meg James Lovelock professzor és más tudósok cikkei, amelyek egy új jégkorszak beköszöntével riogatták olvasóikat.) Végül 1975 óta újabb 0,5 fok melegedés történt, összesen tehát 0,7 Celsius fokkal nőtt a Föld átlaghőmérséklete a XX. sz. alatt (1900 és 1920 között nem volt változás).
Miért történt hát ez a kis mértékű, és szaggatottan jelentkező melegedés? Mi az oka, és milyen hatása lesz a jövőben?
Az egyetlen tisztességes válasz az, hogy „Nem tudjuk”.
Az általános nézet szerint a melegedés fő oka az, hogy a fosszilis energiahordozók felhasználásának gyors növekedése miatt hatalmas mértékben megemelkedett a légkörben a szén-dioxid mennyisége.
Nos, afelől nincs kétség, hogy a szén-dioxid szintje légkörben sokat – mintegy 30%-ot – emelkedett a XX. sz. alatt, és a legtöbb tudós szerint ez a változás nagyrészt emberi eredetű. A szén-dioxid pedig az úgynevezett üvegházhatást keltő gázok egyike, amelyek az atmoszférában való jelenlétükkel melegebbé teszik a Földet, mint amilyen egyébként lenne. Messze a legfontosabb ilyen gáz a vízpára, gáz állapotában, és felhők formájában is. Jócskán lemaradva második a listán a szén-dioxid – egyébként pedig egyik sem tekinthető környezetszennyező anyagnak.
A Meteorológiai Szolgálat hivatalos álláspontja szerint valószínűleg az elmúlt évtizedekben lezajlott felmelegedés több mint fele (mondjuk 0,3 fok az 1975 és 2000 közti 0,5 fokos melegedésből) az emberi üvegházgáz-kibocsátás – főleg, de korántsem kizárólag szén-dioxid-kibocsátás – eredménye.
Ez azonban nagyon is vitatott kérdés, és tekintélyes klimatológusok egymással ellentétes véleményeket fogalmaznak meg róla. Egyszerűen nem igaz, hogy a tudományos háttér egyértelmű lenne, és megdöbbentő, hogy nemrég éppen a brit Királyi Természettudományi Akadémia próbálta meg megakadályozni, hogy kutatási támogatást kapjanak azok a kutatók, akik nem osztják az Akadémia borúlátását.
A bizonytalanságnak több oka is van. Először is, a felhők tudománya – amely nyilvánvalóan kulcsfontosságú – a klímatudomány egyik legkevésbé feltárt területe.
Szintén bizonytalan, hogy az urbanizáció (különösen a mérőállomások környékén) mennyire járult hozzá a mért melegedéshez. Nem vitás, hogy az urbanizáció emeli a felszínközeli hőmérsékletet: ezt már rég megfigyelték infravörös műholdképeken. A kérdés az, hogy ez a jelenség a XX. században mért melegedés mekkora részéért felelős.
Ezen túl az is növeli a bizonytalanságot, hogy, míg az emberi szén-dioxid kibocsátása és így a szén-dioxid légköri koncentrációja töretlenül nőtt a XX. sz. során, addig a felszíni átlaghőmérséklet, amint már említettem, csak megszakításokkal követte, amire nincs megfelelő magyarázat.
Viszont – és ez a bizonytalanság másik nagy forrása – a Föld klímájában mindig is volt természetes ingadozás, az emberi tevékenységtől teljesen függetlenül. A klímatudósok nem értenek egyet ennek az okairól, bár a legtöbben elfogadják, hogy a napsugárzás változásainak kulcsszerepe van benne.
Azt például egyértelműen igazolják a történelmi források, hogy ezer éve, azaz az iparosodás kezdetét jócskán megelőzően (legalábbis Európában) volt egy úgynevezett „középkori optimum”, amikor a hőmérséklet legalább olyan magas vagy még magasabb volt, mint ma.
Még korábban, a Római Birodalom idején talán még melegebb volt. Régészeti bizonyítékok szerint akkoriban Nagy-Britanniában komoly szőlőtermesztés folyt egészen Northamptonshire vonaláig.
Később, a XVII. és XVIII. században pedig volt egy „kis jégkorszak”, amikor a Temze rendszeresen befagyott télen, és a folyó jegén tartott, színes metszeteken megörökített „jégvásárok” híres látványosságnak számítottak.
Annak a vizsgálata, hogy korábban a hegyek oldalában milyen magasságig nőttek fák (ez egyértelműen összefügg az időjárással), megerősíti, hogy ezek a változások Európán kívül is jelentkeztek.
Az úgynevezett „hokiütő” grafikon egészen más képet fest az utóbbi évezred globális hőmérsékletéről; azt sugallja, hogy a XX. századi iparosodás előtt nem volt hőmérsékleti ingadozás.Ezt a grafikont, ami mostanra teljességgel hitelét vesztette, az ENSZ égisze alatt létrehozott és mérvadónak mondott Kormányközi Klímaváltozás Bizottság (IPCC) – amelynek fő feladata, hogy tanácsokat adjon a világ kormányainak erről a kétségkívül globális jelentőségű témáról – bevette a 2001-es éves jelentésébe. Ugyanez a graafikon a jelenlegi brit kormány 2003-as energiaügyi tervezetében egyenesen központi szerepet kapott.
A Föld éghajlata nem csak időben mutat változásokat; vannak földrajzi különbségek is. Például vannak olyan helyek, ahol a gleccserek olvadnak; rövidülnek, máshol viszont hosszabbodnak. A grönlandi jégtakaró széle látszólag olvad, de középen egyre vastagabb a jég. Meglepő módon van, ahol mérhetően emelkedik a tenger szintje, máshol viszont egyáltalán nem változik, sőt, csökken – ez mutatja, hogy a helyi jelenségek befolyása még mindig nagyobb a tenger szintjére, mint a globális felmelegedés esetleges hatása.
Az olyan rendkívüli időjárási események, mint a Mexikói-öböl nagy viharai is rendszertelen időközönként jelentek meg és tűntek el, mióta csak léteznek ilyen témájú feljegyzések. A New Orleans városát letaroló Katrina hurrikánt sokszor emlegetik az ember okozta klímaváltozás eredményeként, de a környéken a legnagyobb pusztítást mégis az 1900-as galvestoni hurrikán okozta. A Katrina után a hurrikánokkal foglalkozó szervek létrehoztak egy nemzetközi bizottságot, amiben részt vett a brit Meteorológiai Szolgálatnak a témával foglalkozó szakértője is. A bizottság idén februárban a következő jelentést tette közzé:
A fő következtetésünk az, hogy ezen nagy trópusi viharok egyike sem tulajdonítható közvetlenül a globális felmelegedésnek.
Ez talán nem is olyan meglepő, tekintve, hogy milyen kevés melegedés történt eddig, de nem emlékszem, hogy Gore úr filmjében szerepelt volna.
Emiatt a sokféleség miatt a világ Al Gore-jai könnyen találhatnak maguknak olyan helyi jelenségeket, amik előre eltervezett vészmadár-kiáltásaikat alátámasztják. Szilárdan ragaszkodnunk kell a központi kérdésekhez: mennyit emelkedett a bolygó átlaghőmérséklete az utóbbi száz évben, ez miért történt, mennyi további melegedés várható a következő száz évben, és ennek milyen várható következményei vannak.
Mostanra nyilvánvaló, hogy az egyetlen tisztességes válasz az, hogy „Nem tudjuk”. Ettől függetlenül jó okunk van, hogy megpróbáljuk legalább megbecsülni; és lényegében ez az IPCC fő tevékenységi köre. Arra a következtetésre jutottak, hogy ha minden marad a régiben, akkor a Föld átlaghőmérséklete az évszázad végéig 1-6 fokkal nő majd. Ez a becslés a Hadley Központ és mások által kidolgozott, a szén-dioxid koncentrációja és az átlaghőmérséklet közötti összefüggést modellező rendkívül komplex számítógépes programokra és a szén-dioxid-kibocsátás várható növekedésének különböző becsült értékeire épül.
Ez utóbbi természetesen egyáltalán nem természettudományi kérdés, hanem gazdasági előrejelzés. Attól függ ugyanis, hogy mekkora lesz a gazdasági növekedés a következő száz évben (ez pedig számottevő részben a népességnövekedéstől függ), illetve az említett növekedés energiaigényétől és a felhasznált energiaforrás szén-dioxid-kibocsátásának nagyságától.
Az IPCC által jósolt legmagasabb lehetséges melegedési értékek egyáltalán nem meggyőzőek, mert valószínűtlenül magas népességnövekedéssel, illetve a gazdaság energiaigényének példátlan növekedésével számolnak, miközben az az utóbbi 50 évben folyamatosan csökkent.
Ugyanilyen nehezen hihetőek az esetleges melegedés által okozott károkról szóló becslések. Az IPCC például nagy károkkal számol a mezőgazdaságban és élelmiszertermelésben. Attól eltekintve, hogy a világ sok részén a mezőgazdaság és élelmiszertermelés valójában profitálna a melegebb időjárásból, az IPCC tanulmányait eleve cáfolja, hogy az úgynevezett „buta termelő” hipotézisre épülnek; arra, hogy a mezőgazdasági termelők nem alkalmazkodnak majd a klímaváltáshoz: ugyanazokat a terményeket termelik majd, mint korábban, pontosan ugyanazokkal a módszerekkel.
A valóságban a termelők természetesen alkalmazkodnának; amint szükséges, a melegebb éghajlathoz jobban illő növényeket termesztenének, jobb öntözési módszereket alkalmaznának, és sok esetben olyan területeket is megművelnének, amik a gazdaságos növénytermesztéshez korábban túl hidegek voltak.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy, akármit is károgjanak a vészmadarak, még a Hadley Központ és az IPCC becslései szerint is egy fokozatos, sok év alatt bekövetkező változásra kell számítanunk. Ehhez pedig nagyon is lehetséges alkalmazkodni.
Ezzel meg is kaptuk a válasz első és legfontosabb részét arra a kérdésre, hogy mit kell tennünk a globális felmelegedéssel: alkalmazkodnunk kell hozzá.
Legalább három ok van, amiért az alkalmazkodás messze-messze a legköltséghatékonyabb megoldás.
Először is, a klímaváltozás rettegett káros hatásai közül jó néhány – például az, hogy tenger elárasztja az alacsonyan fekvő partközeli területeket – nem új probléma, hanem egyszerűen a meglévő problémák fokozódása. Ezeket akkor is akkor is hasznos lesz megoldani, ha a jövőben egyáltalán nem történik semmiféle felmelegedés.
A második ok az, hogy – a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésével szemben – ezek a lépések mindenképpen hatásosak lesznek, akár emberi, akár természetes eredetű a felmelegedés.
A harmadik ok, amiért a legköltséghatékonyabb módszer az alkalmazkodás (aminek jó része egyébként természetes módon; piaci erők hatására, tehát kormányzati beavatkozás nélkül is megtörténik majd) az, hogy minden komoly tanulmány szerint a globális felmelegedésnek – nem túl meglepő módon – előnyei is vannak, nem csak hátrányai. Alkalmazkodással kiélvezhetjük az előnyöket és csökkenthetjük a hátrányok által okozott kárt.
Az alkalmazkodás ellen felhozott fő érv az, hogy megfelel ugyan a gazdag országoknak, de a szegényeknek nem elérhető, ami pedig elfogadhatatlan.
A Yale egyetem kutatója, Mendelsohn professzor, aki több, a klímaváltozás hatásaival foglalkozó tanulmány szerzője, a következőket írta:
A közepes vagy magas szélességi fokon fekvő országokban [így az Egyesült Királyságban is] a következő évszázadban összességében nagyon enyhe káros hatás, sőt, esetleg előnyös hatás várható. A szegény és alacsony szélességi fokon fekvő országokban mindenhol károk várhatók… A klímaváltozás a világ legszegényebb embereit fogja a legkeményebben sújtani.
Ez kétségtelenül igaz, de a dolgot gyakran eltúlozzák. Annyi azonban következik belőle, hogy nekünk, a világ gazdagabb országaiban lakóknak egyértelmű morális kötelességünk tenni valamit az ügyben – nem utolsósorban azért, mert ha a klímaváltozás tényleg emberi eredetű, akkor mi okoztuk a problémát.
Az IPCC szerint a klímaváltozás legnagyobb veszélyét a tengerszint emelkedése által okozott árvizek jelentik. A tengerszint valójában az utóbbi száz évben lassan, fokozatosan emelkedett, és az IPCC a legfrissebb jelentésében alig számolt be olyan jelekről, amik a folyamat bármiféle gyorsulására utalnának. Ennek ellenére Sir Nicholas Stern, akit a brit kormány bízott meg, hogy vizsgálja meg a klímaváltozás gazdasági hatásait, különösen aggódik emiatt, főleg a grönlandi jégtakaró állítólagos olvadása kapcsán. A következőket írja:
A változások hatására évente 20 milliárd tonna víz jut majd a világtengerekbe, ami miatt kb. minden évben 0,05 milliméterrel nő a vízszint.
Ez nagyjából fél centiméter emelkedést jelentene évszázadonként, amit igazán nem lehet olyan nehéz elviselni.
A várható tengerszint-emelkedés fő oka azonban a víz felmelegedése miatti tágulás. Emiatt sok olyan országban, ahol már most is komoly áradások vannak, sokkal rosszabbra fordulhatnak a dolgok, és egyértelműen indokolt, hogy állami pénzeket költsünk az ilyen területek védelmére. Végül is a hollandok már 500 éve nagyon sikeresen teszik ugyanezt. A gazdagabb országoknak (például az Egyesült Államoknak a Mexikói-öböl partvidéke esetében) nincs szükségük külső segítségre, de a szegényebb országok, mint például Banglades esetében nyomós érvek szólnak a nemzetközi segítségnyújtás mellett.
A világ szegényebb, meleg éghajlatú országainak az IPCC szerint az állatok által közvetített betegségek, főleg a malária további terjedésével is meg kell majd küzdenie. Ez viszont már vitathatóbb, ugyanis a legtöbb szakértő úgy gondolja, hogy a hőmérsékletek viszonylag kis hatása van a betegség terjedésére, és rámutatnak, hogy a malária a kis jégkorszak idején népbetegség volt Európában.
Akárhogyan is van, most évente kétmillió gyermek hal meg maláriában a fejlődő országokban, és a betegség visszaszorításának, sőt talán teljes kiirtásának módszerei jól ismertek. Ennek az elérése érdekében is egyértelműen indokolt a nemzetközi támogatás.
Persze a hatékony tengerparti árvízvédelmi rendszerek kiépítésének vagy a malária felszámolásának segítése pénzbe kerül. De ez a költség csak töredéke annak, amibe az kerül, ha megpróbáljuk a szén-dioxid-kibocsátás jelentős csökkentésével megváltoztatni a Föld éghajlatát.
Az az érvelés, hogy a világ szegényeinek érdekében kellene nagyban csökkentenünk a szén-dioxid-kibocsátást, teljesen bizarr. Ha a problémáik egy részét az éghajlat okozza is, ezek nem új problémák, még ha az előrejelzések szerint az éghajlatváltozás rontja is majd a helyzetet a jövőben. Húsz évvel ezelőtt pénzügyminiszterként én indítottam el az első nemzetközi adósság-elengedési kezdeményezést, amit később torontói feltételeknek neveztek el.
Ha valaki akkor azt mondja, hogy a fejlődő országok megsegítésének legjobb módja, ha lehűtjük a Földet, alighanem udvariasan azt javaslom neki, hogy menjen orvoshoz. A dolognak most sincs több értelme, mint akkor lett volna. Sőt, valójában rosszabb a helyzet.
Ahogy Frances Cairncross, a Brit Tudományos Társaság Gazdasági és Szociális Kutatócsoportjának elnöke a Társaság szeptemberi éves konferenciáján tartott mélyenszántó és őszinte beszédében rámutatott, a szén-dioxid-kibocsátás olyan mérvű csökkentésének költsége, ami már a klímára is hat , „mindenképpen hatalmas” lesz. Azt, hogy pontosan mekkora, lehetetlen megmondani; erre még sir Nicholas Stern sem képes. A Lordok Házának Gazdasági Bizottsága tavalyi, a klímaváltozás gazdasági hatásairól szóló jelentésében 80 milliárd és 1 100 milliárd font közötti becsült értékeket említ. A tényleges költség egyebek között nagyban függne attól is, hogy a változást mennyire gyorsan és milyen eszközökkel érjük el – minél hamarabb, annál drágább. Döntő fontosságú, hogy mekkora áremelés lenne képes lenyomni a fosszilis energiahordozók iránti keresletet, és ezt addig nem tudhatjuk meg, amíg meg nem tesszük.
Annyi viszont biztos, hogy az áremelés elég nagy lenne ahhoz, hogy – többek között – sokat ártson az exportpiacoknak, amiktől a fejlődő országok jövőbeni jóléte legalábbis részben függ. Ezért egy ilyen lépés valószínűleg inkább ártana a világ szegényeinek, mint segítené őket.
Mindennek dacára a globális felmelegedés kihívására adott szokásos válasz továbbra is a kiotói jegyzőkönyv, aminek értelmében a világ iparosodott országai megállapodtak, hogy szén-dioxid-kibocsátásukat 2012-ig egy – meglehetősen önkényesen megállapított – szintre korlátozzák.
Nehéz lenne abszurdabb tervet elgondolni.
Még Kiotó legelszántabb támogatói is beismerik, hogy még ha teljes egészében betartják is a megállapodást (amire már nyilvánvalóan nem kerül sor, és nincsenek szankciók sem), a meglévő kiotói megállapodás szinte semmivel sem csökkentené a jövőbeli globális felmelegedést. Szerintük azért fontos, mert ez az első lépés későbbi, sokkal szigorúbb hasonló megállapodások felé. Ez viszont teljes képtelenség; alapvetően hibás elképzelés több okból is. Először is az Egyesült Államok, a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó nem hajlandó ratifikálni a szerződést, és nyilvánvalóvá tette, hogy a jövőben sem kíván ilyen megállapodásokban részt venni.
Az amerikaiak fő ellenvetése az, hogy a fejlődő országok – köztük a jövő olyan jelentős szén-dioxid-kibocsátói, mint Kína, India és Brazília – gyakorlatilag teljesen kívül állnak a folyamaton, és elhatározták, hogy ez így is marad. Valóban, jelenleg Kína és India is állami támogatást nyújt a fosszilis energiahordozók használatához.
A fejlődő országok érvelése egyszerű. Szerintük az iparosodott országok az olcsó fosszilis energiahordozók segítségével érték el jelenlegi jólétüket; most a fejlődő országokon a sor, hogy ugyanezt tegyék. Hozzáteszik, hogy ha a szén-dioxid túl magas légköri koncentrációja jelenleg problémát okoz, akkor ezt azoknak kell megoldani, akik okozták. Azt is tudják, hogy milyen bizonytalan lábakon állnak a tudományos érvek, amik alapján arra kérik őket, hogy lassítsák le a népük kimenekülését a gyötrő szegénységből.
Annak, hogy a fő fejlődő országok kimaradnak a folyamatból, súlyosak a következményei.
Tavaly csak Kína egymaga 562 nagy széntüzelésű erőmű építését célzó programot indított; ezek 2012-ig épülnek meg, tehát hét éven át minden ötödik nap egy új erőmű indul majd be. Másként fogalmazva, Kína Nagy-Britannia teljes energiatermelő kapacitásnak megfelelő mértékben növeli saját kapacitását minden évben. Mivel a széntüzelésű erőművek körülbelül kétszer annyi szén-dioxidot bocsátanak ki azonos mennyiségű áram megtermelésekor , mint a gázzal fűtöttek, nem meglepő, hogy az legtöbb elemző szerint a következő 20 évben Kína megelőzi az Egyesült Államokat, és a világ első számú szén-dioxid-kibocsátójává válik. A Kínához hasonlóan nagy saját széntartalékokkal rendelkező India is ugyanezt tervezi, éppúgy, mint Brazília.
Ezenkívül ott van még a kiotói módszer költsége is. Az elgondolás lényege az, hogy olyan kevés kibocsátási engedélyt adjunk ki, hogy az áruk addig emelkedjen, amíg a fosszilis energiahordozókat olyan drágává teszik, hogy a szén-dioxid-kibocsátás nélküli energiaforrások és más kibocsátás-csökkentő módszerek használata gazdaságilag megtérüljön. Ez nyilvánvalóan soha nem látott mértékű áremelést jelent. 1997, vagyis Kiotó aláírása óta megháromszorozódott az olaj ára, de ennek alig volt hatása a szén-dioxid-kibocsátásra.
Nyilvánvalóan igen kétséges, hogy a szükséges mértékű energiaár-emelés politikailag végrehajtható-e, különösen azért, mert a gazdasági növekedést jócskán lelassítaná.
Valójában, ha a kiotói rendszer 2012 után érvényben maradna, ami egyébként – szerencsére – valószínűtlen, az áremelkedést akkor is korlátozná a jelenlegi világgazdaság természete. Amint elkezdenének emelkedni az európai energiaárak és további emelések lennének várhatóak, a nagy energiaigényű iparágak fokozatosan eltűnnének Európából és olyan országokba települnének át (pl. Kína), ahol még viszonylag olcsó az energia.
Nem vitás, hogy Európa bizonyos áldozatok árán képes lenne ehhez alkalmazkodni, mint ahogy ahhoz is alkalmazkodott, hogy textiliparának nagy része Kínába és más országokba költözött. Ennek viszont aligha lenne értelme. Ha Európában csökken a szén-dioxid-kibocsátás, Kínában pedig nő, akkor a világ összesített kibocsátásában nincs csökkenés.
Ezen a területen a tájékozatlanságból eredő alaptalan bizakodás elképesztő mértéket ölt. Például a brit kormány 2003-as energiaügyi tervezetében 2050-ig az ország szén-dioxid-kibocsátásának 60 %-os csökkentését javasolta, arra a gondolatra építve, hogy az ország áramszükségletének nagy részét, vagy akár egészét majd megújuló forrásokból, különösen az oly divatos szélenergiából fedezik.
De, ahogy tapasztalt villamosmérnökök rámutattak, a szélenergia költségeiről szóló kormányzati becslések messze alacsonyabbak a valós számoknál, mivel a szélenergia (mint a legtöbb megújuló energiaforrás) csak megszakításokkal áll rendelkezésre; vagyis a szél nem fúj éjjel-nappal. Az energiaellátásnak viszont folyamatosnak kell lennie. Mivel az áramot ipari mennyiségben nem lehet hatékonyan tárolni, a fentiekből az következik, hogy a hagyományos áramtermelő kapacitást teljes egészében fenn kéne tartani, hogy a keresletet kielégíthessük akkor, amikor éppen eláll a szél; ez pedig hatalmas mértékben növeli a szélenergia valódi árát.
Sok olyasmit csinálhatunk – a biciklivel közlekedéstől egészen a tetőre szerelt szélkerékig – amiktől jobban érezzük magunkat, de két alapvető igazság akkor is érvényben marad. Először is: kizárt, hogy a szén-dioxid légköri koncentrációjának emelkedését nagyon komoly áremelés nélkül meg lehessen állítani, feltehetően hatalmas adók kivetésével; ez pedig, legalábbis rövid- és középtávon a fejlett világban radikális életmódváltást tenne szükségessé. Erre komolyan készek vagyunk? (Az adóztatás legalább jobb lenne, mint az a szeszélyes és korrupt kvótarendszer, ami ma Kiotó alapján félig-meddig működik.) A második alapigazság az, hogy még ha ezt készek vagyunk is megtenni, a dolog akkor is értelmetlen a fő fejlődő országok – elsősorban Kína, India és Brazília – részvétele nélkül, ők pedig érthető módon erre nem készek, és ezt egyértelműen közölték is.
Visszatértünk tehát ahhoz, hogy alkalmazkodnunk kell a globális felmelegedéshez, és ahhoz, hogy a fejlett országoknak morális kötelessége ebben a szegényebb országokat segíteni.
***
A Királyi Természettudományi Akadémia sajnálatos arroganciája és intoleranciája dacára egyértelmű, hogy a klímaváltozással kapcsolatban hatalmas a bizonytalanság, és bőven van tere az őszinte véleménykülönbségeknek.
De a bizonytalanság mindkét irányban megvan.
Igaz ugyan, hogy nem valószínű, hogy ha nem változtatunk életmódunkon, akkor a Föld a következő évszázadban annyira felmelegedne, amennyire a vészmadarak jósolják, de ez nem biztos: lehet, hogy mégis így lesz.
Különösen abban nem lehetünk biztosak, hogy valamikor a távoli jövőben a bolygó nem melegszik majd fel annyira, hogy beinduljanak egyes „nagyszabású események” ahogy az IPCC hívja őket.
A leggyakrabban emlegetett ilyen esemény az, hogy megáll vagy visszafordul a Golf-áramlat, ami jelenleg Európa hőmérsékletét jócskán, talán 8 fokkal is magasabban tartja, mint amennyi egyébként lenne. Így aztán, paradox módon, a klímaváltozás drámai módon lehűtheti Európát.
Eddig persze semmi jele, hogy ez megtörténne. Sok elismert oceanográfus szerint nem is történhet meg – legalábbis nem a globális felmelegedés miatt. Szerintük a Golf-áramlatot elsősorban a szél táplálja, és emiatt a bolygó jövőbeli hőmérsékletétől függetlenül megmarad majd.
De a dolog természetéből adódóan ebben nem lehetünk teljesen biztosak, és ugyanez vonatkozik a többi sokat emlegetett katasztrófára is.
Emiatt hozakodnak elő egyesek az elővigyázatosság elvével, mondván, hogy a hagyományos költség-haszon elemzésnek itt nincs helye. Szerintük lehet ugyan, hogy egy klímakatasztrófa valószínűtlen, de ha megtörténne, a következményei olyan borzalmasak lennének, hogy mindent meg kell tennünk a megelőzésére, mégpedig itt és most. Ez első hallásra meggyőző érvnek tűnik, de egy percnyi mérlegelés után kitűnik, milyen rossz útmutatást ad a gyakorlati döntésekhez.
Először is, bár a globális felmelegedés miatti klímakatasztrófa lehetőségét nem lehet teljesen kizárni, ez ugyanúgy igaz több más lehetséges katasztrófára is.
Az például nagyon is lehetséges, hogy a következő nagyjából száz évben beköszönt egy újabb jégkorszak. Bőven van bizonyíték arra, hogy ez korábban meglehetős rendszerességgel megtörtént bolygónk hosszú története során, és arra is, hogy rég itt az ideje a következőnek.
Ennél közelebbiek – és talán emiatt sürgősebb figyelmet és az erőforrások felhasználásakor elsőbbséget érdemelnek – az atomtechnológia terjedésének lehetséges veszélyei, arról nem is beszélve, mennyire megnőtt a terrorizmus veszélye egy olyan korban, amikor a tudomány és technológia fejlődése miatt még szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező terroristacsoportok is nagy pusztításra lehetnek képesek.
Főként pedig, a források szükségszerű végessége miatt nemcsak hogy nem tudunk minden elképzelhető eshetőség kivédésére hatalmas összegeket költeni, de minél többet költünk ezekre, annál kevesebb áll majd rendelkezésünkre a jelenlegi szegénység és betegségek enyhítésére.
Az elővigyázatosság elvét talán legokosabb magára az elővigyázatosság elvére alkalmazni, máskülönben lehet, hogy hatalmas ostobaságokat teszünk majd az elővigyázatosságra hivatkozva.
Általában véve a racionalitás azt diktálja, hogy a jelenlegi válságokra koncentráljunk, a jövőbeliekre pedig csak akkor, ha a katasztrófa esélye komolynak tűnik – általában ez azt jelenti, hogy a kezdetének már megcáfolhatatlan jelei mutatkoznak. Egy elméleti veszély pusztító mivolta önmagában nem indokolhat magas kiadásokat.
A XX. század utolsó negyedében egyértelműen volt némi felmelegedés, de az arra mutató bizonyítékok, hogy ez most katasztrofális mértékben felgyorsul, a legkevésbé sem meggyőzőek; ennek okait már korábban bemutattam.
Ha biztosítást akarunk kötni a felmelegedés miatti – igen valószínűtlen – klímakatasztrófa esetére, akkor annak megfizethetőnek és hatásosnak kell lennie. A hagyományosan preferált megoldás, a kiotói rendszer megerősítése egyik elvárásnak sem felel meg. Nem megfizethető abban az értelemben, hogy az európaiak – akikre Kiotó főleg vonatkozik – nem készek megtenni a szükséges nagy áldozatokat és életmódot váltani; és nem hatásos, mert a legnagyobb fejlődő országok – az USA esetét itt most figyelmen kívül hagyva – nem hajlandók beszállni , mégpedig jó okkal.
Felvetődött a gondolat, hogy ha az Egyesült Királyság elöl jár a jó példával, akkor a világ többi országa majd követi. Ez engem az atomfegyverek leszerelésére indított kampány régi érvelésére emlékeztet, hogy ha az Egyesült Királyság megszabadul atomfegyvereitől, akkor majd a Szovjetunió és Amerika is így tesz – és éppolyan komolytalan is.
Azonkívül, hogy megteremtjük az ideális feltételeket a technikai fejlesztések számára, az egyetlen reális „biztosítás” egy olyan terület támogatása, ami sok figyelmet kap az Egyesült Államokban (még ebben a hónapban lesz San Franciscóban egy fontosnak ígérkező konferencia a témáról): ez az úgynevezett „geo-engineering”, vagyis a Föld éghajlatának mesterséges, rövid időn belül történő lehűtése, ha ez sürgősen szükségessé válna.
A fő elképzelés az, hogy aeroszolokat juttatnak a sztratoszférába, amik majd részben elnyelik vagy visszaverik a napsugárzást. Az ilyen nagyszabású terveket persze fenntartásokkal kell kezelni; de az mindenesetre meggyőző, hogy ez az ötlet olyan kiváló tudósok támogatását is elnyerte már, mint a Nobel-díjas Paul Crutzen. Szintén szóba jöhet felhők mesterséges létrehozása, hiszen ezeknek alapvető, a szén-dioxidénál is fontosabb szerepe van a Föld klímájának kialakításában. A biztosítás megkötésének módja az, hogy állami pénzt költünk a Föld átalakítását szolgáló technológiák további kutatására, és, ahol ezek még nem léteznek, ott létrehozzunk a szükséges kapacitásokat, hogy szükség esetén bevethessük őket.
***
Zárásként hadd foglaljam össze az eddig felvázolt három fő gondolatot.
Először is, a klimatológia viszonylag új és rendkívül összetett tudománya elég bizonytalan terület, így a tudósok és a politikusok nem szolgálják sem az igazságot, sem az emberek javát azzal, ha úgy tesznek, mintha többet tudnának, mint amennyit valójában tudnak.
Másodszor, a jövőben bármilyen okból esetleg bekövetkező klímaváltozásra adható messze leglogikusabb válasz az alkalmazkodás.
Végül pedig, a mérsékelt égövi gazdag országoknak kötelessége segíteni a szegény trópusi országokat az alkalmazkodásban.
Mindezek dacára könnyen érthető a klímaváltozásról szóló hagyományos nézetek vonzereje. Az emberi lélek mindig is fogékony volt az apokaliptikus jóslatokra: „közel a világvége”. Majdnem mindannyiunkat átitatja a bűntudat érzése, és sokkal kellemesebb elterelni a figyelmünket a saját egyéni hibáinkról és bűneinkről, például arról, hogy milyen rosszul bántunk a szomszédainkkal, és ezt az érzést a kollektív bűnök szintjére emelni.
Ennek a jelenségnek a történelem folyamán mindig is fontos eleme volt az időjárás. A primitív társadalmakban szokás volt az extrém időjárási eseményeket az istenek büntetésének tekinteni, amit az emberek bűnei miatt mérnek rájuk; erre a Bibliában is akad jó néhány példa, főleg az Ótestamentumban.
A fő változás az, hogy az új „papok” tudósok (akiket bőséges kutatási keretekkel jutalmaznak a fáradalmaikért), és nem a hagyományos, bevett vallások felszentelt papjai, az új vallás pedig az öko-fundamentalizmus. De ez a különbség vajmi keveset számít, és a régi vallások gyorsan az új mellé is álltak.
De van ennek bármi jelentősége egyáltalán? Egy bizonyos pontig nincs. A nem-hívőknek nem szabad legyinteni arra vigaszra, amit a vallás nyújthat. Ha az emberek jobban érzik magukat attól, ha hibrid hajtású autót vezetnek és látnak pár szélkereket itt-ott (bár lehetőleg nem a saját házuk közelében ), hát legyen. Egy demokráciában, ha az emberek zöldséget akarnak, akkor a politikusok – érthető módon – meg is adják nekik, a mégpedig a tőlük telhető legfennköltebb retorikával.
Igazság szerint, ha az emberek nem bánják a széndioxid-adót, akkor ennek a bevezetése nem is lenne olyan nagy tragédia, feltéve, hogy az összege nem túl magas és a befolyt pénzt a jövedelemadó csökkentésére fordítják. De ennek mindenképpen a fogyasztók által fizetett forgalmi adónak kellene lennie, mert a globalizált világgazdaságban az ipar nagyon könnyen települ át más országokba, az emberek viszont sokkal kevésbé.
De az új vallás, az öko-fundamentalizmus legalább három okból kimondottan veszélyes.
Először is az európai kormányok, sok esetben az amerikaellenes érzelemtől hajtva (nem szabad alábecsülni, hogy George Bush-sal szembeni ellenszenv mennyi lendületet adott a globális felmelegedés elleni mozgalomnak) annyira belelovalhatják magukat a saját retorikájukba, hogy olyan intézkedéseket vezetnek be, amik komolyan ártanak saját gazdaságuknak. Ez a veszély ma Nagy-Britanniában kifejezetten erős. Nem vitás, hogy amint az emberek megszenvedik ennek a hatásait, ragaszkodni fognak hozzá, hogy a kormány változtassa meg a programját, vagy pedig más kormányt választanak meg helyette. Mindenesetre jobb lenne megelőzni a károkat.
A második, és az elsőnél fontosabb veszély az, hogy a világmegváltó mozgalom mélyen ellenséges a kapitalizmussal és a piacgazdasággal szemben. Már most egyre erősebbek a zöld protekcionizmus bevezetését követelő hangok; vagyis hogy vezessünk be kereskedelmi korlátozásokat azon országokkal szemben, amelyek nem hajlandók korlátozni szén-dioxid-kibocsátásukat. Mivel a világ szegényei kizárólag a kapitalizmus és a globális piacgazdaság elfogadása útján menekülhetnek ki a szegénységből, ez egyáltalán nem jó hír.
De a harmadik veszély még ennél is súlyosabb. Ma nagyon is tudatában vagyunk annak a veszélynek, ami az iszlám fundamentalizmus intoleranciája miatt fenyeget minket. Ez tehát a lehető legrosszabb időpont arra, hogy felhagyjunk a saját, hagyományosan józan észre és toleranciára épülő hozzáállásunkkal, és átvegyük az öko-fundamentalizmus irracionalitását és intoleranciáját, amely saját tanainak észérvek mentén történő megkérdőjelezését istenkáromlásnak tekinti. A legnagyobb veszély, ami ma e bolygó lakóira leselkedik, az a józan ész széles körben tapasztalható háttérbe szorulása.
|
